Az Úton

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor. Akkor ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Istena csipkebokorközepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok!. Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le a sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz! Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.

Isten így szólt Mózeshez: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta Isten Mózesnek: A Vagyok küldött engem hozzátok. (2Móz 3,1-6.14)

Mózesnek nem voltak saját juhai. Apósáét, Jetróét legeltette. Mózes azonban nem volt egy kimondott átlagember. Például kíváncsi volt. Feszegette a határait is. Nem elégedett meg azzal, hogy egy megszokott legelőn sétálgasson fel s alá a birkákkal. Mózesnek már volt rálátása arra, hogy az élet több, mint a juhok terelgetése, hiszen az egyiptomi fáraó lányánál nevelkedett egészen ifjúkoráig, míg el nem kellett onnét menekülnie.

Kalandvágyában a juhait átvezette a pusztán. A pusztán, amiről ha nem is tudunk semmit, egyet bizton állíthatunk: a puszta nem legelő. A puszta sivár, tele van kővel. Élelem, ivóvíz pedig sehol. E történet akár úgy is végződhetett volna, mint Jézus példázata az elveszett bárányról. Vagy akár lehetett volna belőle egy másik: az óvatlan pásztor és az elveszett nyáj. Mózes viszont a pusztán túl a legjobb helyre érkezett, a Hórebhez, Isten hegyéhez.

A tanév elején még egy kicsit mi is idegenül mozogtunk az iskola falai közt. Az újak azért, mert még minden szokatlan volt. A régiek azért, mert egy nyár alatt az ember maradéktalanul megfeledkezik arról, hogy milyen érzés is iskolába járni. Mintha csak az apósunk juhait legeltettük volna. Majd egyre inkább megszoktuk az új rendszert, felvettük a ritmust, és mi is elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol unalmassá vált a legelő, és Mózeshez hasonlóan mi is feszegettük a határainkat, no meg a tanáraink tűrőképességét.

S hogy végül eljutottunk-e a Hórebhez, az Isten hegyéhez az év végén, azt csak remélni tudom. Hogy mindaz, amit megtanultunk, beépült-e egy rendszerbe, és közelebb vitt-e bennünket a teremtett világ és Isten megismeréséhez, azt is csak remélni tudom. Hogy az elmúlt tanév sokunk számára embert próbáló eseményei közben meg tudtuk-e őrizni a békét valahol a szívünk legmélyén, és bizalmunkkal Istenbe kapaszkodva tudtunk-e várni és megláttuk-e a csodát, mint Mózes az égő csipkebokorban, azt is csak remélni tudom. Hogy az eredményeink és sikereink a büszkeség és öröm mellett az Isten előtti hálával is összekapcsolódtak-e, szintén csak remélni tudom.

Ez a tanév záró istentisztelete. Ma utoljára gyűltünk össze itt e templomban, mielőtt kitör a nyár, jön a Balcsi és elárasztanak bennünket a tábor- és bulihegyek. Kicsit nosztalgikus is visszatekinteni arra, mi minden történt itt a templomban velünk az idén. A reggeli áhítatok sokféleképpen alalkultak. Volt bubifújós, meg merengős. Némelyik elrepült, mint egy pillanat, a másiknál meg még a projektor sem indult el. Esett szó Jeremiásról, a szabadságról, a Facebookról, meg a Deák téri templom 200 éves évfordulójáról. S hát még ha ezek a padok is mesélni tudnának… Talán jobb is, ha nem mesélnek. Kár lenne tanárainkat és szüleinket felbosszantani ezen a szép napon. A nagy pillanatokat meg úgysem tudnák hitelesen visszaadni. Például amikor azt éreztük, hogy hiába ülünk a padban az osztálytársaink közé szorítva, a lelkünk térdre hullik Isten előtt. Amikor néha legszívesebben mi is leoldtuk volna a sarunkat és kiléptünk volna a sportcipőnkből, mert világosan láttuk, hogy szent ez a hely, ahol állunk. Isten közelében vagyunk. És Ő szól hozzánk. Felénk fordul. Egyenesen ránk néz és a nevünkön szólít: Mózes, Mózes!

Megesett veled, hogy nem tudtál mást mondani, csak annyit, mint Mózes: Itt vagyok! S attól tartottál, hogy ha még egy lépést tennél előre, akkor ott találnád magad az égő csipkebokor közepében, pedig már most is perzsel a melege. Vártál már te is döbbenten, hogy mi lehet még itt, hiszen ez csoda. Csoda. Mert itt van veled az Isten.

Akkor nagyon jó neked! Te érted, hogy Mózes miért rejtette el az arcát, és miért félt rátekinteni az Istenre.

Ő nem Istentől ijedt meg. Hanem önmagától. Attól az önmagától, akit itt az égő csipkebokor fényében látott meg. Kevés félelmetesebb van az embernek önmagánál.

Mózes azonban nemcsak emiatt rejtette el az arcát, hanem a megszégyenülés boldogsága miatt is. Kevés érthetetlenebb élménye van az embernek, mint amikor ott találja magát Isten előtt az úttól megfáradtan, elpiszkolódva, rémülten a szembenézéstől önmagával, és Isten épen élete nagy hivatásával bízza meg, mint pl. Mózest, hogy hozza ki népét az Egyiptomi fogságból.

Idáig hallom, ahogy azt gondoljátok, hogy ilyen nem történik meg az emberrel minden nap. Pedig Isten a jelen valóság Istene. Vagyok, aki vagyok – mondta Mózesnek. Vagyok. Itt vagyok. Veled vagyok. Indulj! Nincs múlt, nincs jövő, csak a hit van és a tett van. Mindegy, hogy ki voltál, s hogy  a fáraó lánya nevelt vagy egy szegény asszony táplált anyatejjel; s hogy jószándékból tettél rosszat, vagy teljes elkeseredésből. A most számít. Az, hogy itt vagy és mit felelsz Isten hívására. Az, hogy felvállalod azt, hogy Isten gondol veled és terve van veled.

A tanévnek vége. De Isten nem ül fel a vonatra és nem utazik el nyaralni a tengerpartra. Vagyok, aki vagyok. Itt. Veled. A templomban, a strandon, amikor megmutatod otthon a bizonyítványodat, este az ágyad szélén, s másnap, mikor besüt a nap az ablakodon.

Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.

Te is elrejted? Rejtsd el bátran. De csak annyira, hogy meghalld, amikor Jézus megáll fölötted és így szól hozzád: Gyere velem, még sok dolgunk van!

Tanév vége van. Hamarosan elköszönünk egymástól, és még sok idő fog eltelni, míg újra látjuk egymást. Hadd mondjak ezért még egy utolsó mondatot: Nem számít, hogy mennyire vagy jó, azt várom majd tőled, hogy minden erődet összeszedd, s próbálj még jobb lenni. És amikor elnyűtted magad egy cél eléréséért, akkor azt várom tőled, hogy kezdj bele egy másikba, egészen addig, míg el nem érsz Teremtő Atyád szíve közepéig.

Kísérjen Isten áldása utadon!

Rozs-Nagy Szilvia

Jézus felemelve a hangját ezt mondta: „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben.”

(Jn 12,44-46)

Amikor Isten megteremtette az embert, a saját képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette. Az élet leheletét lehelte az emberpár orrába, majd megáldotta őket. S ahogy elnézte ezt az Isten képmását hordozó teremtményt az újonnan létrejött növények, állatok, erők és hegyek között, megállapította Magában: Íme, minden, amit alkottam, igen jó. Majd elmosolyodott az Úristen és beköltözött az ember szívébe. Mi is lehetne ennél méltóbb hely a számára?

Az ember ekképpen Isten temploma lett.

De telt-múlt az idő, s az ember egyszer csak már nem elégedett meg azzal, hogy Isten keze nyomát viseli testének minden porcikája, Isten arca tükröződik a tekintetében és szívében ott lakik az Isten, hanem ő maga akart isten lenni. Ő akarta a hatalmat gyakorolni a saját élete és az egész teremtett világ fölött.

Isten ezért kiűzte az embert az Éden kertjéből, és megverte vaksággal. Onnéttól kezdve, amikor az ember tükörbe nézett, látott egy pár pislogó szemet, néhány pattanást és egy kócos frizurát. Amikor testére pillantott észrevette, hogy az utóbbi időben kicsit meghízott, vagy éppen túlságosan is gizda lett, és eltöprengett, mihez kezdhetne az elálló füleivel, meg a tömpe ujjaival. Amikor a szívébe tekintett, egy erős izmot látott, mely ritmusra pumpálja a vérét.

Az emberben volt azonban még egy kis kíváncsiság, mert ennél valami többet sejtett, ezért űrhajóra szállt, túlrepült a Holdon és a csillagokon, körülnézett a világűrben, majd kijelentette: „Én nem látok innen semmilyen Istent.”[1]

Sokat láttál, de nem ügyeltél rá, nyitva volt a füled, mégsem hallottál - állapítja meg szomorúan Ézsaiás próféta (Ézs 42,20), amikor elnézi az embert, aki azt hiszi magáról, hogy nem több, mint hús, haj, bőr, meg csontok.

A legnagyobb kincs van rábízva az emberre, Istent hordja a szívében, s mégis vak, hogy ezt meglássa. Vagy ha meg is látja, még a saját szemének sem mer hinni.

Isten megszánta az embert. Mivel tudta, hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, és csak Ő, az Úr az, ki azt nézi, ami a szívben van (1Sám 16,7), elküldte az emberhez fiát, Jézus Krisztust.

Vele kapcsolatban hadd említsek meg egy másik embert. James B. Irwinnak hívták, és amikor felrepült a világűrbe és 1971-ben a Hold felszínén ugrált, a 121. zsoltárt idézte: Tekintetem a hegyekre emelem. Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” Az amerikai légierő leggyorsabb pilótája volt, aki saját bevallása szerint épp ezen űrutazását követően lett mélyen hívő kereszténnyé. Az ő életének hitvallása így hangzott: „Fontosabb az, hogy Jézus Krisztus a Földre jött, mint az, hogy az ember eljutott a Holdra.”

Mégis sokan mondják, hogy „én hiszek Istenben, e nem hiszek Jézusban”. Jézus túl emberi. Keze van, meg szervezete, érzékei, érzelmei, szenvedélyei. Ugyanaz a táplálék táplálta, mint bármelyikőnket. Ugyanaz a fegyver sebzi, ugyanaz a baj bántja, ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, ugyanaza tél és nyár hűti és hevíti, mint ami bennünket is. Ha megszúrják, vérzik. Ha megcsiklandozzák, nevet. Ha megkínozzák, szenved.[2] Ha keresztre feszítik, meghal. Ahogy bármelyikünk.

Jézus mégis azt mondja, hogy ilyen az Isten. Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Jézus azért jött, hogy amikor nézünk, akkor lássunk is; amikor fülelünk, akkor halljunk is; amikor Isten hív, akkor álljunk készen e találkozásra.

Jézus azért jött, hogy megmutassa: Isten nem egy távoli Isten, hanem közeli, egészen közeli, néha gyötrelmesen is közeli.

Velünk örül a lagziban, és széles jókedvében még több bort teremt a násznépnek, hogy mulathassunk. Velünk van a gyászban, amikor sírva fakad a három napja már halott Lázár sírja előtt. Tudja, milyen unatkozni és milyen elcsigázottnak lenni. Isten nem áll távol tőlünk. Itt lépdel közöttünk. Fagerendával a vállán, melyet mi raktunk Rá. Arcunkba sóhajtja: Szomjazom!

Istent, ezt a túlságosan is közeli Istent nem nehéz elárulni. Nem kell még Júdásnak sem lenni hozzá. Elég, ha megrántjuk a vállunkat, elfordítjuk a fejünket, nem nyitjuk ki a szánkat, nem tesszük meg azt az egy lépést.

A tegnapi passióelőadás közben az idősek otthonában egyszercsak felkiáltott egy néni: „Elesett?! Elesett! Nem látják?! Miért nem segít neki senki? Vigyázzanak, nehogy megint elessék!”

Miért is? Azért, mert arra a kérdésre, hogy hol van az Isten? A válasz az: ott.[3] Ott a szemed előtt. A másik emberben. Ott. Ott benned.

De hadd csavarjak még egyet e gondolaton!

Amikor az elmúlt héten a börtönbe vittük a passiójátékot, Istennek adtuk meg a méltóságát. Amikor a szeretetotthonban beszélgettünk az idősekkel, Isten magányát enyhítettük. Amikor megengedtük a down-kóros kislánynak, hogy megragadja a kezünket, Isten melegét tartottuk a markunkban. Amikor behoztuk a kiskori mackónkat és a kinőtt, kedvenc pulcsinkat, Isten arcára varázsoltunk örömet.

Bonyolult kapcsolatok ezek…

Aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. Mert aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem.

Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket bal keze felől állítja.

Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mazítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.

(Lk 25,31-40)

Van egy alapítvány, melynek teljes neve: Igazgyöngy Alapítvány. Olyan gyerekeket tanítanak rajzolni, festeni, énekelni, táncolni, akiknél – ahogyan múlt héten Rihay Szabolcs fogalmazta az áhítaton – nemcsak, hogy nincs tele vagy üres a hűtő, de hűtő sincs, sőt áram sincs. Egyetlen gyertya fényénél szorong esténként a sötétben a család. Gyakran nem jut pénz vacsorára sem. A gyerekek gyomrában csak az van, amit aznap a menzán kaptak. Ők a kortársaitok. Veletek egykorúak. Ők is okosak, szépek, gazdagok szeretnének lenni, egyetemre járni és menő cuccokat hordani. Tőlük hoztam nektek néhány történetet.

Az, hogy hol és hogyan alszik egy gyerek, tapasztalatom szerint sokat elárul a család körülményeiről. Néha rákérdezek egy-egy gyereknél: te kivel alszol egy ágyban, vagy egy szobában?

Hallgatom, ahogy sorolák, ki hány családtaggal osztozik az ágyon, a szobán, ki alszik lábtól, ki fejtől. Mi talán ezeket a fogalmakat csak az irodalomból ismerjük.

Voltam egy családnál. A házuk nagyon kicsi. Két helyiségből áll, az egyikben egy heverőféle, a kályha, és egy asztalszerű valami, néhány edénnyel. A másikban egy normálméretű franciaágy, és egy ajtó nélküli polcos szekrény. (Ebben ruhák, iskolai felszerelések, néhány csomag liszt, kenyér.)

Más berendezés nincsen. Víz az utcai kútnál, WC kint sincs. 

Itt most nyolcan laknak. A nagyfiú, aki most 18 éves körüli, az első helyiségben, a külön heverőn tölti az éjszakát.

Bent a szobában, az egyetlen ágyon heten alszanak. Az apa, az anya, a 12 éves nagylány, a 10 éves öccse, a 9 éves húga, és a két kicsi, az egyikük 5, a másik 3 éves.

Kérdezem, hogy férnek itt el. Nehezen - mondja az asszony - egymás hegyén-hátán alszunk, ahogy férünk.

 A múlt héten egy másik házban kérdeztem ugyanezt. „Anyósom a fiúkkal a másik szobában alszik”-mondja a fiatalasszony, de tudom, nem így van. A másik szobában ugyanis nincsen fűtés. De nem szólok, mert érzem, még előttem is szégyelli, hogy kilencen alszanak az egyetlen szobában.

 Hát innen, ezekről a helyekről kellene kipihenten érkeznie a gyerekeknek másnap az iskolába.

Innen, ahol a nyugodt alvást nehezen tudja elképzelni egy kívülálló, akinek saját ágya van.

Ám az iskola reggel nem tesz különbséget. Ott, és akkor mindenkire egyformán vonatkoznak a szabályok. Azok a szabályok, amelyek pihentető, nyugodt, álmokkal teli gyermekéjszakákat feltételeznek.

Az összes hónap közül a január a legnehezebb. Hosszú, az ünnepek miatt mindenütt több pénz fogyott, mint kellene, és a hideg is nagy. Ha ilyenkor lesz beteg a gyerek, az a legrosszabb. És ilyenkor szinte mind beteg.

Amúgy sem egyszerű. A kis falvakban hetente egyszer rendel az orvos. Így aztán húzzák a betegséget, amíg a rendelés napja el nem jön. Mert pénzük nincs bevinni a közeli településre, ahol naponta van orvos. Amikor azt kérdezem, miért nem hívják ki az ügyeletet, csak legyintenek: mert mindig kiabálnak velük, hogy miért nem viszik be a gyereket a rendelőbe?

Aztán az orvos felírja a gyógyszert a gyereknek. Van, hogy három félét is. Mert arcüreg gyulladása van, hörghurutja, vagy rosszabb esetben tüdőgyulladása. A recepttel lehet távozni. Lehet menni kiváltani. Arra nem tudnak megoldást mondani, ha nincs miből. Arra senki sem tud. És sok családnál már nincs. Január végére már semmi.

Ha nem a füle fáj, csak köhög, lehet húzni pár napig. És lehet, meggyógyul magától. Ha a füle fáj, az kibírhatatlan. Mert ordít. És annak is rossz, aki befullad. Hörög, elkékül, nézni rossz. Meg, ha nagyon lázas. Az ijesztő. Van, hogy a fél falut be kell járni egy-egy szem gyógyszerért, és van, hogy így sincs. Akinek marad az előző betegségből, néha ad annak, akinél beteg van. Nagyjából tudják, mi mire jó, próbálnak egy-két szemet, kúpot legalább.

Amíg nem kap igazolást, hogy meggyógyult, nem mehet oviba, iskolába. De gyógyszer nélkül nehezen megy. Aztán, általában kimásznak belőle. Néhol sokáig megmarad a hurutos köhögés, vagy az orrvérzés. De ha már nincs láz, nem sokáig maradnak otthon.

Ebben a hónapban szinte naponta szólnak. Hogy nem bírják kiváltani a gyereknek a gyógyszereket. Tegnap öt receptet kaptunk. Három a négyévesnek, kettő a hatévesnek. Erős antibiotikumok. Az egyik recept 8 napja, a másik 6 napja íródott…azóta várják, ki tudják e majd váltani. Nem tudták. Ma egy két nappal ezelőtti érkezett, középfülgyulladásra.

A gyógyulás más okok miatt is várat magára. A tüdőgyulladásos mezítláb jön ki elénk a hóba. És bent sincs az a kimondott gyógyító meleg. Az ágyban nem lehet őket tartani. Ha már fekszik, tényleg nagy a baj. Játék nincs, amivel hosszan elvolna. Mesélni? Ahhoz mesekönyv kellene, no meg valakinek folyékonyan tudni kellene olvasni.

Azt hiszem, itt, és ilyenkor, a gyerekeket nézve érti meg leginkább az ember azt, hogy a nyomorban élők egészségi állapota mennyire rossz. Nem látunk csontig lesoványodott gyerekeket, mint Afrikában, de egyoldalúan tápláltakat, vitaminhiányosokat igen. Aki állami gondozásba kerül, sokszor hetekig kúrálják, mire kigyógyul. És sokaknál marad valami. Szinte minden családban van tartósan beteg gyerek. Mindenféle. Szívbeteg, epilepsziás, asztmás. És még sokféle más is.

Ma órán hozzám bújt egy kicsi, és suttogva mondta: „tudod, voltunk orvosnál - mondja - és azt mondta, be kell mennünk a kórházba. Mert nagyon fáj a lábam belül, és nem tudjuk, mitől. Reggel anyunak kellett segíteni, hogy fel tudjak állni az ágyból.” Sajnálkozom, majd kérdezem, mikor mennek be. „Hát mikor mennénk? Majd ha anyu megkapja a pénzt. Addig ki kell bírni...”

Utaztam haza Pestről. A Mc Donald’s-ban vártam a vonatindulást, amikor a mellettem levő sarokban felcsendült a jól ismert szülinapi köszöntődal. Vagy tíz gyerek ünnepelt, társuk szülinapját. Így van rendjén. A szülinap fontos.

Aztán eszembe jutott Viki. Amikor két hete délután bejöttek rajzra, odajött hozzám: „Képzeld, a tanító néni ma nézte a naplót, és azt mondta, nekem ma van a szülinapom! Nem is tudtam….”

Nem, mert még sosem ünnepelték meg. Most 9 éves.

Ezekben a családokban nincsenek megtartva az ilyen jellegű családi ünnepek. Hogy voltak e valaha, és mikor, miért tűntek el, nem tudom. A kisebb gyerekek nem tudják azt sem, mikor születtek. A nagyobbak már megtanulják, de csak az adatok miatt. Nem a várva várt ünnep az, ami emlékezetessé teszi.

Még nem hallottam szülinapi tortáról, vagy szülinapi bulizásról náluk, pedig kortársaiknál gyakori. Kell e, hogy nekik is legyen? Miként csapódik le bennük a másik ünneplése, akiknél fontos, és ahol megengedhetik maguknak a családok?

 Mert a suliban látják, hogy van ilyen. Sok helyen szokás errefele is, hogy születésnapkor a szülők vagy egy kis cukorkát, a tehetősebbek sütit, vagy tortát, üdítőt visznek be a suliba, és az ünnepelt megvendégeli osztálytársait. Tegnap is volt ilyen. Az osztálytársak egy-egy fóliába csomagolt bonbont kaptak a kislánytól, aki tegnap volt 10 éves.

 A kisfiú nem ette meg, eltette a táskájába. Épp náluk voltam, amikor hazaértek a suliból. Az egyetlen szobában ültünk az ágy szélén. Más berendezés nincs.

A kisöccsével jött, aki most elsős. Ledobta a táskát az ágyra, majd gyakorlottan felkapta a fal mellől az öt literes műanyag flakont, amiben az ivóvizet hozzák a kútról, és meghúzta. Aztán leült az ágyra, és elővette a bonbont.  Az öccse, és a másik, aki két éves, csendben figyelte. Kibontotta, majd megpróbálta eltörni. Nem ment. Túl kicsi volt, és a formája is kerek. Akkor óvatosan beleharapott. Megnézte, aztán még egy kicsit harapott. Hogy igazságos legyen. Aztán továbbadta az elsősnek. Ő is így tett. Végül a kicsi szájába került a harmada. Mindezt hang, követelőzés nélkül, rutinosan, természetesen tették.

Épp ez volt benne a fájó annak, aki nézte.  Az egy szem szülinapi bonbon szétharapása három fele. Természetesen, megszokottan.

Ezeknek a gyerekeknek szinte semmilyük sincs. Nincs színesceruzájuk, mesekönyvük, hogy a játékokat már ne is említsem. Segélyszervezetektől kapnak néha ruhákat. Ha pénzaomány érkezik az alapítványhoz, akkor azon élelmiszercsomagokat vesznek, gyógyszereket váltanak ki, hogy életeket mentsenek. A többire már nem futja. Amikor megkérdeztem Nóri nénit, az Alapítvány vezetőjét, hogy mire lenne szükségük élelmiszerre, játékra, könyvre, tisztítószerekre, ő csak annyit felelt: bármire.

Én is ezt kérem tőletek. Ha van bármi, amit nélkülözni tudtok, ami használható, de már únjátok, vagy meg tudtok lenni nélküle: ruha, cipő, játék, könyv, hozzátok be az iskolába a tavaszi szünetig. A TeaHázban fogjuk gyűjteni őket és a nagyhéten elszállítani a helyszínre, egyenesen a gyerekekhez.

Kérlek segítsetek, hogy segíthessünk.

S hogy e húsvét többről szóljon a húsvéti csokinyúlnál.

http://nyomorszele.blog.fn.hu/

1. Miről szól a Kánai menyegző története?

A zsidók szeretik az ünnepeket. A zsidó menyasszony ruhája fekete. A zsidók az esküvőkön se esznek disznóhúst. Nincs ez másként a kánai menyegző esetén se. A menyasszony fekete ruhát visel. A zsidók itt se esznek disznóhúst. Semmilyen disznóhúst sem esznek, így csülköt, bélszínt, körömpörköltet, szalonnát, faggyút, pacalt se ehetnek. A kánai menyegzőn Jézus a természet törvényeinek ellentmondó csodát tett.

2. Mi jellemző Jézus tanítványi körére?

Zsidók. Jézus minden tanítványa zsidó. 8 napos korukban körülmetélték őket, azért mert zsidók. A zsidó szokásokat követve minden évben elmentek a templomban. Nem ettek disznóhúst. Ha megházasodtak volna, a menyasszonyuk fekete ruhát vett volna föl a zsidó hagyományokra tekintettel.

3. Mit tudsz Keresztelő Jánosról?

Zsidó volt. 8 napos korában körülmetélték, azért mert zsidó. Ortodox zsidó volt. Sáskát evett, disznót nem; se csülköt, se bélszínt, se körömpörköltet, se szalonnát, se faggyút, se pacalt. Nem volt felesége. Ha lett volna, fekete ruhában ment volna hozzá. Jézus kortársa volt. Sokan azt hitték, ő a Messiás, de János azt mondta, nem ő a Messiás. János másképp látott.

Ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva. (Gal 5,13a)

Az idei év nagy témája az Evangélikus Egyházban a szabadság. A szabadság mint a reformáció öröksége, vagyis az egyház és a szabadság.

Nem akarnék nagyon cinikus lenni, de azt hiszem, én még életemben nem hallottam senkit prédikálni arról, hogy mi szabadságra vagyunk elhíva. A szocializmus alatt talán érthető is volt. Ha egy diktatúra alatt valaki a szabadságról prédikált, akkor a fejével játszott, és örülhetett, ha csak börtönbe zárták érte. A rendszerváltás után minden hangos volt attól, hogy szabadok vagyunk. Az emberek elégedetten dőltek hátra: végre szabadok vagyunk. Az egyházak is fellélegeztek: végre szabadok vagyunk. Annyira egyértelműnek tűnt, hogy mindenki tudja s érti, hogy mi is az a szabadság és jól is él vele, hogy igazából magyarázni sem kellett.

Amikor elindultak az első valóságsók és kibeszélősók a tv-ben, néhányan felkapták a fejüket, hogy ez már ezért sok a jóból, de lehurrogták őket mondván, szabadság van s mindenki azt csinál, amit akar. Majd nagyobb dolgok is történtek, botrányosabbak is, de a szabadság nevében azok fölött is napirendre tértek az emberek, s az egyházak is.

Így viszont a szabadság jelentése nemhogy tisztább lett volna, de egyre inkább összezavarodott. Eközben egyre többen hangoztatták, hogy szabadságomban áll ezt vagy azt tenni; jogom van ehhez vagy ahhoz; szabad vagyok, azt teszek s mondok, amit akarok.

Ismét csak nem szeretnék nagyon cinikus lenni, de már alig emlékszem, mikor láttam utoljára egy szabad gyülekezet szabad közösségét szabad istentisztelet közben. Ellenben láttam sok jólnevelt, vagy gondterhelt, vagy figyelmetlen közösséget.

Tényleg szabadok lennénk? Csak nem látszik?

Jézus azt mondta, hogy a gyümölcséről ismerhető meg a fa. Amelyik jó gyümölcsöt hoz, az jó fa; amelyik nem, az rossz és tűzrevaló. Ha van szabadságunk, ha szabadok vagyunk, hol vannak a gyümölcseink?

Pál apostol azt mondta, hogy szabadságra vagyunk elhíva. A szabadság tehát nem csak úgy van. Nem csak az ölünkbe hullik, ha megszűnnek a kötöttségeink. A szabadságra el vagyunk híva. Előttünk áll mint egy lehetőség. Mint egy zseton, mely óriási vagyont ér.

Mint minden hivatásért, ezért is meg kell küzdenünk. Tanulnunk kell és gyakorolnunk, hogy minél tökéletesebben megvalósítsuk és gyümölcseit fel tudjuk használni mások javára. De a hivatást mindenek előtt meg kell találni és fel kell ismerni.

Az egyiptomi mestert egyszer megkérdezték tanítványai, hogy miként tett szert tudásra a fáraók titkos irataiból. Ő a következő történetet mesélte el válaszként.

Volt egy mutatóujjat ábrázoló szobor, amelynek felirata ez volt: Üss e pontra a kincsért. Eredete már homályba veszett, de nemzedékek egész sora kalapálta a megjelölt helyet. Mivel azonban a lehető legkeményebb kőből faragták, semmi hatást nem értek el, a szöveg értelme homályban maradt.

A bölcs szemlélődésbe merülve a szobor előtt az egyik délben észrevette, hogy a mutatóujj árnyéka, melyet évszázadokon keresztül figyelmen kívül hagytak, a szobor alatti padlón egy ponthoz vezetett.

Miután megjelölte a helyet, beszerezte a szükséges szerszámokat, majd apró ütésekkel föltérképezte a követ, amelyről kiderült, hogy rejtekajtó egy földalatti barlanghoz. A barlangban pedig különleges eszközök voltak, amelyek alapján meg tudta érteni a fáraók üzenetét.

Amikor most ismételten feltesszük a kérdést, hogy mi a szabadság és hol van a szabadság, melyre el lettünk híva, Pál apostol is ad nekünk egy mutatóujjat. Ennek a talapzatára pedig az van írva: Ahol az Úr lelke, ott a szabadság. (2Kor 3,17).

Krisztus szabadságra szabadított meg minket. (Gal 5,1a) 

Jó látni benneteket ismét! Meg is ragadom rögtön az alkalmat, és nagyon boldog új évet kívánok mindnyájatoknak!

Az elmúlt hétvégén Nagykanizsa mellett a szülőfalumban voltam egy keresztelőn, ahol számtalanszor mondták hol a nyakamba borulva, hol vállon veregetve, és én magam is számtalanszor válaszoltam, hogy boldog új évet.

Milyen szép kívánság! Különösen attól szép, hogy amikor az ember boldogságot kíván, akkor már ő maga is egy kicsit boldogabbá válik.

De válhat-e valaki teljesen boldoggá? Lehet-e tényleg boldog ez az új esztendő, vagy csak részben, néha-néha egy pillanatra?

Amikor egyszer feltettem ezt a kérdést hittanórán, akkor a többség véleménye az volt, hogy az ember akkor lehet teljesen boldog, ha teljesen szabaddá válik. Ha nincsenek kötöttségei, ha nincs, aki kioktassa, hogy mit tegyen és mit ne, mi a jó és mi a rossz, mi az elfogadható és mi a tűrhetetlen. Ha érdek nélkül választhatja a neki tetszőt.

A szabadságnak azonban ez csak a felszíne. Menjünk hát egy kicsit mélyebbre s hallgassuk meg, mit ír Ottlik Géza az Iskola a határonban:

A szabadságtól enyhén mámorosan mentem lefelé a lépcsőn Szeredy nyomában. Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetőség közül választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.

A lényeg itt hangzott el: a lelkünk legtitkosabb szerkezetét kell megőrizni sértetlenül, kell megőrizni szabadnak ahhoz, hogy igazán szabadok legyünk.

Amikor Pál apostol azt írta: Krisztus szabadságra szabadított meg minket, akkor ugyanerről, vagyis a lelkünk legtitkosabb szerkezetének szabadságáról beszél. Hiszen Krisztus bár meglátogatta a foglyokat, mégsem szervezett egy zendülést, hogy lerombolja a börtönöket; bár testvéreként bánt a rabszolgákkal, mégsem indított egy rabszolga-felszabadítási mozgalmat; bár meggyógyította a betegeket, mégsem törülte el a betegségeket a földről.

A lélek szabadsága ugyanis több, mint azon körülmények összessége, amelyben él. Ha nem így lenne, akkor azok, akik egy iskola, vagy munkahely kötött rendjéhez szabják életüket, vagy évtizedekig börtönbe vannak zárva, vagy betegségük miatt ágyhoz kötöttek és még a kezüket sem tudják felemelni, vagy nincs pénzük, hogy megvalósítsák álmaikat, nem lehetnének szabadok. Pedig ők mégis szabadok és boldogok lehetnek a szó teljes értelmében.

Aki Krisztusra bízza magát testestül-lelkestül, egészen odáig menően, hogy lelke legtitkosabb szerkezetét is a kezére bízza, az meglátja, hogy Krisztus az, aki azt a legnagyobb viharok és tragédiák közepette is sértetlenül megőrzi szabadnak és boldognak.

Ennek fényében hadd kívánjak ismét mindnyájatoknak boldog új évet, mert Krisztus szabadságra szabadított meg minket, hogy igazán boldogok lehessünk.

Eljön majd az idő - így szól az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. Az Ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az Úr a mi igazságunk! (Jer 23,5-6)

A suliban általában a szünet előtt három héttel kezdünk a karácsonyra készülni. Próbál az ember ünnepi hangulatot teremteni ott is, ahol ez nehéz. Sőt, néha lehetetlen.  

Mindenfélét készítünk. sztali-és karácsonyfadíszeket, üdvözlőlapokat, és persze megszervezzük az elmaradhatatlan mézeskalácssütést is.

Az előzőekből sokat megkapok, azokat nem viszik haza, nekem adják. Megértem. Ahol nincs ünnep, ott minek legyen üdvözlőlap. A mézeskalácsot, azt mindig hazaviszik. Bár nem bírja ki karácsonyig. Általában már az első este elfogy. 

Persze ilyenkor sokat mesélek is a karácsonyról. Az ünnepről, a szeretetről, a családról, karácsonyfáról, ételekről.

Amikor ezekről beszélgetünk, mindig óvatos vagyok. Mert megtanultam már, úgy kell kérdezni, hogy a válaszadások elmaradhassanak, vagy, ha jön is rá egy-egy félmondat, senki se vigye tovább a rácsodálkozást, megjegyzéseket. Megtanultam már úgy irányítani a beszélgetést, hogy senkinek ne lehessen rossz érzése. Legfeljebb nekem, ha nem jól játszom a szerepem. 

Mint most is, a fenyőfával kapcsolatban. Sok gyereket kérdezni sem kell, sorolják, kinél mekkora fa díszlik majd, és ki, mit kér, és kap majd meg, van, aki már látta is….

A kislány mindenkit túlkiabálva mondja: nálunk a fa felér a mennyezetig! Mindig a legnagyobbat vesszük meg! Amit csak lehet kapni. És nagyon szép. És a mamámnál már volt a Jézuska is, és már oda is adta az ajándékomat….Kértem egy játék laptopot, meg kapok majd egy barbibabát is, meg….és mondja, sorolja, vég nélkül. 

Közben rajzolgatunk. Fenyőfákat, próbálva szimmetrikusra megrajzolni a két oldalát. Nem egyszerű. És persze mindenkit meghallgatunk. Már akinek van mondanivalója a témáról. 

A másik kislány arról mesél, hogy náluk műfenyő van. Mert az anyukája utálja, ha a tűlevelek a földre hullnak. És különben is - mondja tudálékosan, a felnőttek szavaival - így olcsóbb. Mert ezt nem kell minden évben megvenni. Csak szét kell szedni, és el kell rakni egy dobozba, és kész. És ugyanolyan szépre lehet díszíteni. Hümmögve gondoljuk végig a dolgokat, ki ezen az oldalon érvel, ki a másikon. 

A kislány nem szól. Elmélyülten a készülő fenyőre figyel, de közben látom, fülel a beszélgetésre. Csak úgy akar csinálni, mintha nem érdekelné. Jól ismerem ezt. Odahajolok hozzá. Mert érzem, ezt most nem szabad hangosan megkérdeznem.

Szinte súgom a fülébe, hogy más ne hallja: Nálatok igazi, vagy műfenyő van karácsonykor?

Először csak hallgat. Nem akarja mondani. Még nekem sem.

Hagyom. Nem erőltetem. Aztán csak odafordul, és nagyon halkan, hogy észre ne vegyék, mondja: „Minékünk nem szokott lenni. De apu szokott csinálni papírból. Oszt az a miénk.” 

Próbálok lelkesedni, persze halkan: de jó neked! Másnak biztos nincs ilyen!

Nem szól. Semmit. Nem is néz rám. Visszafordul a rajzához. Lassan igazgatja szimmetrikusra a cakkosra rajzolt fenyőformát.

Érzem, lelkes rácsodálkozásom nem volt elég ahhoz, hogy ő is úgy érezze, ahogy én szerettem volna. Nem volt elég. És talán nem is tudok már úgy csinálni, hogy elhitessem vele. Már nem megy.

Mert már tudom, hogy minden próbálkozásom ellenére neki, és sok kis társának valami visszavonhatatlanul kimarad az év legszebb ünnepéből, a karácsonyból is.

http://nyomorszele.blog.fn.hu/index.php?view=bejegyzes_oldal&bejid=151459

Az idei évben már sokat jótékonykodtunk. Gyűjtöttünk pénzt a vörösiszapkatasztrófa károsultjainka, majd az Angyalfa-program keretében játékokat olyan gyerekeknek, kiknek szülei börtönben vannak. Gyűjtöttünk cipősdoboznyi ajándékokat.

E héten pedig jártunk betlehemessel és ádventi műsorral idősek otthonában, és fogadtunk középsúlyos fogyatékkal élő gyerekeket színdarabbal, uzsonnával, szeretettel.

S talán mostanra már azt mondanánk: Elég! Felejtsünk el mindent és ünnepeljünk inkább. Süljön a kalács, meg a bejgli, rotyogjon a halászlé, narancsillat töltse be a szobát.

Pedig az a betlehemi istálló nem volt vicc, ahol az igaz király megszületett, hogy igazságot és szabadságot hozzon nekünk és minden embernek. Ott nem volt villany karácsonykor. Sem háromfogásos vacsora. Még karácsonyfa sem.

De aki belepillantott az újszülött Jézus szemébe, az meglátta az Isten lelkét. S tudta, hogy itt van békesség, itt van szeretet, itt van remény, itt van Isten.

Amint azt is, hogy e betlehemi gyermek születése nem zárszó, hanem éppenhogy a történet kezdete.

Az igazság, a szabadság és az élet történetének a kezdete. A velünk járó Isten történetének a kezdete. A szenilis öregnénivel, a hang nélkül éneklő down-os kisiskolással és a papirkarácsonyfás kislánnyal járó Isten történetének a kezdete.

L. Ritók Nóra, Rozs-Nagy Szilvia

 Eljön az az idő – így szól az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről. De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az uruk – így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok. (Jeremiás 31, 31-34a)

Az advent a várakozás ideje. Várakozunk a Mikulásra, várakozunk a karácsonyi ajándékokra, várakozunk egy fahéjas, csillagporos, narancsszeletekkel díszített hangulatra.

De nem csak erre. Ilyenkor adventben feltámad az emberben a jóság síró vágya (Ady Endre). Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó drága szókat

Jutalmazókat, csókolókat

Milyen jó volna jónak lenni.

Szeretnénk, ha jók lennének hozzánk a többiek. Ha számíthatnánk rájuk. Ha bízhatnánk bennük. Ha igazi család, igazi közösség lennénk.

És szeretnénk mi is jók lenni. Törődők, másokra odafigyelők, önzetlenek, segítőkészek, gyengédek. Karácsonyra mindnyájan szeretnénk egy kicsit kifényesíteni a szívünket.

Még az álmokat sem hazudni

Mégis víg hitet adni másnak,

Kísérő sírást a sírásnak

Milyen jó volna áldni tudni.

Milyen jó is volna ilyenkor messzi útra kelni, hogy mindezt megvalósíthassuk. Mint a három királyok, akik előtt egyszer csak felragyogott a csillag. Valami nagy zarándoklatba kezdeni teveháton, egy váltás ruhával, vállalva a nehézségeket, a kimerültséget, éhséget. Ugyanakkor tudva, hogy ott az ajándék a nyeregkápára kötve, és menni, menni a betlehemi jászol felé, hogy ott térdelhessünk az isteni gyermek előtt megtisztultan és az örömtől túlcsordulva.

Vagy milyen jó lenne munka vagy suli után csendben ücsörögni, bámulni az eget és a havas fákat. Nem is csinálni semmi mást aznap. Csak hallgatni a csendet, a lélegzetvételünket, a szívdobbanásunkat s a hópihék landolását az ablakpárkányon.

Igazából mindegy is, hogy melyik lehetőséget választjuk ádventben, ha választunk egyáltalán közülük. A körülmények ugyanis teljesen elhanyagolhatóak. A lényeg legbelül történik.

Bőghetnek a tevék, csattoghatnak a villamosok, veszekedhetnek a fejünk fölött, mert a szívünkben már most ott van felírva Isten akarata, a jóság, amely után vágyakozunk. Mi már az új szövetség gyermekei vagyunk. Jeremiás még csak prófétált az időről, mely egyszer majd eljön, mikor Isten új szövetséget köt a népével. De e prófécia beteljesült Jézussal. Isten akarata már nem egy olyan rajtunk kívül álló valóság, mint a szövetség ládájába zárt két kőtábla. Jézussal Isten akarata az élet szerves része lett, melyet nem is lehet hallatlanra venni. Aki egyszer a szívébe fogadta őt tudja, hogy a jóság síró vágya nem csendesül karácsony felé, sőt utána sem, hanem egyre erősödik egészen addig, míg életünk minden napját, sőt minden percét át nem hatja. Amikor pedig már úgy betölt minket a vágy, hogy jóságra leljünk és mi is jók legyünk, hogy a szívünk majd szétrobban tőle, akkor értjük meg, hogy ez az a szövetség, ez az az új törvény, mely a szívünkbe van írva. Szent Ágoston így fogalmazta meg ezt az érzést: „Nyugtalan a mi szívünk, ó Isten, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”

Akkor ez most egy új törvény, vagy egy új szövetség, vagy Isten hívása, vagy örömhír? Kín vagy boldogság? Vagy mindez együtt?

Azt tudom erre mondani, hogy pont olyan, mint a gyermekvárás. Amikor egy gyermek megfogan, egy új szövetség jön létre. Új törvényekkel és életmódváltással (nincs többé cigi, esti koccintgatás, napi hat kávé). Előfordul, hogy a kismamák megosztják egymással, hogy nekem a derekam fáj, nekem nehéz a lábam, az én pocakomban meg úgy rugdal a baba, hogy már nem érzem a veséimet. Mégsem cserélné el semmire egyikük sem azt a boldogságot, hogy egy gyermeket hord a szíve alatt.

A jóság síró vágya már az új szövetségé, de még nem több, mint egy épp megfogant kis sejtcsomó. Ha hordjuk magunkban és növesztjük, ha tápláljuk és erősítjük e vágyat a jóságra, akkor velünk is megtörténik a csoda. Akár gyermekek vagyunk, akár felnőttek, akár férfiak, akár nők, karácsonykor nemcsak Betlehemben, de a mi szívünkben is megszületik Krisztus. Erre segítsen minket a mindenható Isten! Ámen. 

Mi, gyermekek és felnőttek,

Barátok és idegenek

Eljöttünk, hogy várjuk az Urat.

Egy jó nappal, vagy egy csapnivalóval a hátunk mögött,

Örömeinkkel és bánatainkkal

Eljöttünk, hogy várjuk az Urat.

Isten bölcsességét kutatva,

Isten áldásáért könyörögve,

Eljöttünk, hogy várjuk az Urat.

Akár sötétségben, akár fényben,

Istennel fogunk járni.

Békeidőben, vagy veszélyek között,

Istennel fogunk járni.

Akár élünk, akár meghalunk,

Istennel fogunk járni.

Isten világosságában fogunk élni,

Isten útjain fogunk járni.

ÁLDÁS

Otthonunk felé tartó

zarándokok vagyunk.

Járjon velünk Isten minden utunkon.

Békét szeretnénk

és igazságosságot követelünk.

Isten tegyen bennünket a hétköznapok béketeremtőivé.

Szívünk sóvárog

s alig várja Krisztus eljövetelét.

Isten ajándékozzon meg bennünket csodáival s töltse meg lelkünket Reménységgel.

A Békesség Ragyogó Istene,

a Teremtő, Megváltó és Éltető Úr 

árassza ránk áldását. Ámen.

Írta Ruth Burgess, fordította Rozs-Nagy Szilvia

Ezt a parancsot kapta Jeremiás az Úrtól: Állj az Úr házának kapujába, és így hirdesd ott az igét: Halljátok az Úr igéjét, júdaiak mind, akik bementek ezeken a kapukon, hogy leboruljatok az Úr előtt! Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok! Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, akkor engedem meg, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.

Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az Úr.

(Jeremiás 7,1-5a.7-11)

Hadd kölcsönözzem egy barátom szavait, aki egyszer így kezdte a beszédét:

Ha tudni kívánják, miért vesznek el önök, akik rettegnek a tudástól, én vagyok az, aki ezt most elmondja önöknek. (JG) Környezetünk erőforrásai olyan mértékben fogynak, hogy a 2030-as évekre már két Földre lesz szükségünk a jelenlegi életformánk fenntartásához. Bolygónk majdnem 7 milliárdos lakosságának a ¾-e – ide értve magunkat is – olyan országokban él, amely több természeti erőforrást fogyaszt, mint amennyit pótol.

Ha ez így folytatódik, lehet, hogy plazmatévére simán lesz pénzünk, de az egészséges, tiszta vízre, az adalékanyagoktól mentes hamburgerre, a vitamindús almára és szőlőre már nem biztos, hogy futja. S akkor még nem is említettem a fűtéshez, világításhoz, gépezéshez szükséges energiákat. Vagy a tiszta levegőt, melytől nem kapunk asztmás rohamot. Vagy az állatokat, melyeket már sosem mutathatunk meg gyermekeinknek, mert egy-két éven belül kipusztulnak.

Milyen hihetetlenül távolinak tűnik néha Jeremiás, meg az ókori Izráel királysága. A sivatagi szél lengeti a szakállukat. Kergetik a tevéket. Azt sem tudják, mi az az internet. Még életükben nem láttak egy jó filmet. Körtáncokban ugrabugrálnak. Vajon mit szólnának, ha kivinnénk őket a Szigetre? Amúgy is megvan a magunk dolga, minek foglalkozzunk velük? Tanulnunk kell, mégpedig célirányosan, hogy egykor majd beinduljon a karrierünk, s annyit keressünk, amennyit nem szégyenlünk. Délután vár a gép, a játék, s a rock’n roll. Különben pedig szerelmesek vagyunk, úgyhogy abszolút nem érdekel bennünket más. 

Pedig sok rokon vonásunk van Jeremiás kortársaival. Őket sem érdekelte más, csak az, ami a saját javukat szolgálta. Ahhoz, hogy elég pénzt keressenek áttapostak bárkin, legyen az apátlan-anyátlan árva, gyerekeit egyedül nevelő anya, vagy mozgássérült hajléktalan. A részvét, vagy a segítőkészség, vagy az igazságosság nem számított erénynek. 

Erényes az, ami nekem jó – mondogatták. Nemhogy házastársukhoz, de még szeretőikhez sem voltak hűségesek. Bár ők rabszolgákkal zenéltettek, a szórakozást ugyanúgy a munka és a tudás elé helyezték, mint korunk embere. S ha valaki a felelősségtudatot emlegette, vagy azt, hogy a társadalom és a teremtett világ működésének megismerése és fenntartása mindnyájunk közös felelőssége, ők is inkább a homokba dugták a fejüket csakúgy, mint mi. 

Ők is abban reménykedtek, hogy majd a tudósok választ találnak a kérdésekre, megoldást a problémákra, hiszen ezért vannak, ugyebár. Nekik nem is kell változtatniuk semmin. Amennyiben ez mégsem jött be, mert a tudósok csak azt jelezték, hogy jön az újabb szökőár, az árvizek elöntik a fél országot, földrengés várható, s a jövő télen nem lesz mivel fűteni, akkor gyorsan elmentek a templomba. Ott mindent megígérte: Istenem, csak most az egyszer segíts! Tényleg, csak most utoljára, s meglátod, jobb ember leszek. Isten segített. Ők pedig hazamentek, mintha mi sem történt volna, s folytatták önközpontú, pazarló és parázna, Isten nélküli életüket, ott ahol abbahagyták.

Holott Jeremiás figyelmeztetett: semmit sem számít, hogy az Úr temploma van itt, te pedig betetted ide a lábad, csak ha igazán megjobbítod tetteidet és terveidet és Isten szerint kezdesz el élni, akkor fog a templom templommá válni a számodra. Addig ugyanannyit ér, mintha a maffiához látogattál volna.

Ha tudni kívánják, miért vesznek el önök, akik rettegnek a tudástól, én vagyok az, aki ezt most elmondja önöknek. Hallották, amint ezt mondják, korunk ökológiai válságtól szenved. Önök maguk mondták félig félve, félig reménykedve, hogy a szavaknak nincs jelentése. Önök kiáltozták, hogy a többi ember bűne elpusztítja a világot, és átkozták a többiek önző természetét. Önök elpusztítottak mindent, amit rossznak, maradinak és a fejlődés gátjának tartottak, és hangoztatták, hogy elértek mindent, amit jónak gondoltak. Van béke, fejlődés, demokrácia, szabad piac és űrutazás. Akkor hát miért hátrálnak meg rémülten a maguk körül látott világtól? Ez a világ nem az önök bűneinek terméke, hanem az önök erényről alkotott képe. (JG) 

Azt is mondhatnám: végül is senki sem akart rosszat. A teremtett világ elpusztulása abból a nemes szándékból fakadt, hogy jobb életkörülményeket tudjunk biztosítani magunknak és gyermekeinknek. 

Csupán azt nem vettük figyelembe, hogy Isten nélkül mások lesznek az értékeink, mások lesznek az erényeink. Ezek a magunk választotta értékek és erények nemcsak a ránk bízott teremtett világot pusztítják el, de magunkra is veszélyesek. 

Pedig Jeremiás szólt. A templomajtóban kiabált. De azt, aki retteg a tudástól és fél szembenézni a valósággal, mely egyedül Istenben nyeri el értelmét, még ő sem tudja megmenteni. 

Ideje lenne felébrednünk, és ideje lenne Isten szerint rendezni be a hétköznapjainkat is, hogy ne csak megmeneküljünk, de boldog életet éljünk; mi, és a teremtett világ apraja s nagyja.